Az 1970/80-as évek fordulóján a new wave / post-punknak egy érdekes oldalága jelent meg, s lett annak egyik meghatározó stílusaként ismert, dark wave néven. Mindjárt több, később klasszikus zenekar, jelent meg a színpadon ekkor, akik jó néhány alapvető megmozdulást tettek a témában. Ezen zenekarok megszólalása az 1980-as évek elején a dark wave kategóriába sorolta az újságírói szakzsargon – ezzel is jelezve, hogy csupán a new wave egyik oldalhajtásának tekinti a zenekarokat. Ezt látszik igazolni, hogy később azonban, szinte kivétel nélkül másfelé is elkalandoztak zeneileg ezek a bandák, rockosítva vagy éppen poposítva zenéjüket, más hatásokkal, egyre inkább elhagyva, beolvasztva, azt a stílust, amelynek kialakításában korábban részt vettek. Ilyen nevesebb zenekarok voltak: The Sisters Of Mercy, Bauhaus, Siouxsie And The Banshees, s az azt szorgalmasan figyelő The Cure, a kicsit méltatlanul háttérbeszoruét Killing Joke, és ide szokták sorolni, a csak hangzásában hasonló, valójában egészen másért kiemelkedő (és ezért lényegében ide nem tartozó) Joy Division-t is.
Bátor dolog egy kalap alá venni a főbb mozgatórugókat ennyi zenekarnál és egyszerre bemutatni azokat, ezért e témában annyit lehet megkockáztatni, hogy létező motiváció volt egy erős érzelmi kiszolgáltatottság, kitaszítottság érzése, illetve a belső félelmek, a depresszió, nem agresszióba forduló megélésének és kifejezésének vágya. Dominánsan a fekete színt a színpadokon ezek a zenekarok alkalmazták először előszeretettel, a gitár színétől kezdve az arc, a haj, a test különféle festéséig. Az a lelki érzékenység, a megsebzettség (valós vagy vélt) érzése, a kiszolgáltatottságnak és (ön)pusztításnak jellegzetes elegye általuk kapott először formát a rock zenében, s ez a külsőségekben is meglátszott. Ezek a zenekarok azonban a dark wave-től később szinte egytől egyig elfordultak, vagy feloszlottak, jelezve azt, hogy a stílus csak a nyolcvanas évek elején virágzott igazán, s hogy ők az alapok lerakásánál voltak csupán jelen.
A goth zene gyökerei szintén a 80-as évek elejére nyúlnak vissza. Ez a stílus volt az, ami igazából mozgalommá nőtte ki magát; goth fanzine-ok, goth kiadók a kezdetektől léteznek, míg a dark wave lemezeket általában nagy kiadók adták ki, jelezve a két szubkultóra alapvető különbségét, az elfogadottságot tekintve. A goth érzésvilág kialakítói a rock zenében olyan együttesek voltak, mint a Christian Death, a (kezdetben vele koncertező) 45 Grave, a Play Dead, a The March Violets, a Kommunity FK, a Virgin Prunes, a Sex Gang Children, Alien Sex Fiend, stb. Itt is jelen van az érzelmi kiszolgáltatottság, amely egy felfokozott érzékenységgel párosul a külvilág felé. Zárkózott és zilált ez a világ és minden ízében áthatja a sötét romantika és az okkultizmus felé fordulás. Magyarázható ez az elhagyatottság és kiszolgáltatottság érzésével, a halál már-már kultikus ölelésével, esetenként érzékenységgel és elesettséggel is. (Később ezek a magatartástípusok egy kissé a stíluson belül elvártak is lettek.) Azok a tárgyak, jelképek (koponya, koszorúk, koporsók, keresztek és templombelsők, meztelen testek, és a “kétneműség látszata”, stb.) amelyeket a zenekarok szívesen alkalmaztak, szövegeik, koncepcióik alapján érthetőek és természetesek. Az, hogy ezekből klisék, csúfondáros jelzők lettek, az inkább néhány bugyuta firkásznak és náluk is bugyutább rajongóknak lehet köszönni, akik nem néztek ezek mögé, ott, ahol ez indokolt lett volna. Az pedig, hogy az úgynevezett divatnál is sekélyesebb formában kerül(t) be a köztudatba az olyan együtteseknek köszönhető mint például a Marilyn Manson…
Az első hullám kifulladása után - 1990-92 körül - egyre több zenekar koncertezett, jelentetett meg nagylemezt, amelyek ismét csak a goth jelzőt használták zenéjükre. Ez lett a “second goth movement”. E zenekarok többsége lelkesedett a régi dark wave / goth zenekarokért és elmélyítették az elődök hagyatékát. A zene, az image, a szövegek még kiélezettebbek, a goth okkultabb, árnyaltabb, romantikusabb, szándékosabb értelmezése felé.
Álljon itt most egy gyors felsorolás a teljesség igénye nélkül: The Wake, Usherhouse, Faith And The Muse, Sunshine Blind, Nosferatu, London After Midnight, Icon, Corpus Delicti, Mephisto Walz, The Prophetess, Judith, Autumn, Götterdammerung, Roetta Stone, stb.. Ez a második hullám hozott magával hibrid műfajokat is mint például: goth/dark-ambient, elecro-goth, a goth(ic)-techno és a goth-metal is. A hibridek és klónok megjelenése jól mutatja, hogy ez a revival nagyon kevés igazi művészi értéket tudott maga után hagyni. Igazából nyugodtan mondhatjuk, hogy egy, maximum két lemez megjelentetése után a legtöbb zenekar átadta lelkét az enyészetnek, vagy éppen egy akkor szárnyakat bontogató másik goth csapatnak. Furcsa módon azonban a stílus ezzel nem halt végleg, hanem egyfajta furcsa öngerjesztésben egyre inkább népszerűvé vált, néhol (pl. Németországban – Wave Gottik Treffen) egészen elképesztő, ipari-fogyasztói méreteket öltve. A legtöbb csapat, amely a mai napig életben tartja azonban a valaha oly nagyon szuggesztíven újító goth movementet, rendkívül sekélyesen nem tesz mást, mint kiszolgálja a közönség igényét, akár csak néhány röpke szezonra is, hogy aztán átadhassa a helyét egy másik hasonlónak. A goth valóban halott immáron, felébresztése – stílusosan – egy zombit csinált belőle leginkább. Ez azonban nem ad arra okot, hogy az ebben a kategóriában létrehozott produktumra a halotti leplet húzzuk.

Az alábbiakban néhány szóval próbálok bemutatni olyan dark és goth zenekarokat, melyekről egyébként könyveket írtak, jelen esetben tehát ezek nem mások, mint kicsiny annotációk. Figyelemfelkeltők ezek vagy éppen fejbólogatásra (netalán fejrázásra) szolgáló kis írások öreg rókáknak.

Siouxsie And The Banshees

A Siouxsie And The Banshees köztudottan punk zenekarnak indult, de a tagok kemény próbák valamint koncertek alatt összehoztak maguknak egy a punk-tól elütő hangzást, aminek alapjai elsősorban a voodoo mágiáért és törzsi ritmusokért lelkesedő Budgie dobolása (ld. Creatures), valamint a gitár kásás, pengeéles, disszonáns témai, illetve Steve Severin monoton basszusmenetei voltak. Siouxsie sohasem tanult énekelni, azonban a belülről jövő sikításai, jajongásai és nem utolsó sorban image-a (vastagon kifestett szem, feltupírozott fekete haj, rongyok és a kísértetjárást idéző tánca, stb.) megint csak az embereket kellőképpen helyére tette.
A Siouxsie volt az első zenekar, akiknél dark wave-ről kezdtek el beszélni az újságírók, ami nem is csoda, hiszen az olyan lemezekre, mint a Juju, a Kaleidoscope és főleg az 1979-es Join Hands, keresve sem találhatnánk jobb kifejezést. Tulajdonképpen ez az egyetlen tény, amiért itt szerepelnek; lévén talán ők az első dark wave zenekar, ezért zenei eszközeik alapvetően hatással voltak mindenkire, akik a témában meg akartak szólalni, akarva vagy akaratlanul. Kiváló példák arra ezek a lemezek, hogy megfigyelje mindenki, hogy “honnan jött zeneileg” a dark (és a goth is valamennyire) alapvetően: egy törzsi zenei alapokból építkező monoton dobolás, post-punk disszonáns gitárjáték és mély, monoton basszusmenetek (melynek az alapjai Peter Hooktól - Joy Divison - származnak). Eléggé eklektikus, senki sem mondaná meg, hogy a végkifejlet az lesz, ami lett végül.
A „végkigejletre” is maradjunk a Banshees-nél; nézzünk egy iskolapéldát a Join Hands-ről, a „Premature Burial”-t. Húsz év távlatából is mindent tud ez a dal, amely alapján valamit darknak vagy goth-nak mondhatunk. A gitár és a dob súlyos párosa egy kriptatető súlyosságával nehezedik ránk. Olyasmi ez, amikor az ember hirtelen feleszmél, hogy nincsen tovább, de nem akarja elhinni. Saját körein belül toporzékol tovább. A basszus ugyanazt játssza, a dob is monotonan dübörög, de mégis úgy tűnik, hogy valami változik. Maga alá darálja a zenei alapot, a gitár pengeéles, nyomasztó a hangulat. Siouxsie kevés dallammal osztja meg a zenei alapot, inkább csak egyre átélhetővé teszi az egészet; „This catacomb compels me / Corroding and inert …”. Az összhatás valamifajta sötét, tragikus katarzis-féle. Nem pozitív, de annyira szuggesztíven tárja elénk a kínt, az érzelmi elhagyatottságot és a sötétséget, hogy az komolyan átélhetővé válik. Egyszerűen a dark és a goth az a műfaj, amely magas fokon képes erre a rockzenében.
A zenekar a későbbiekben készített még több lemezt, jelentősebbet és kevésbé jelentőset, de ezek az albumok voltak azok, amelyeket egyértelműen a dark wave kategóriába sorolhatunk.

The Sisters Of Mercy

A zenekar története valamikor 1978-ban indul, amikor Andrew Eldritch Leeds-be ment, hogy kínaiul, illetve filozófiát tanuljon. Itt összeállt egy helyi fiúval, Gary Marx-szal, s hozzájuk az első kislemez után csatlakozott Craig Adams basszusgitáros. Közös kedvenceik a The Stooges és a Suicide voltak, ezért is kezdtek el használni dobgépet (no meg azért mert Eldritch kezdetben ebből élt, amit nagyon megutált). 1982-85 a Sisters legendás évei, amelyek alatt kialakítottak maguknak egy jellegzetes színpadképet és hírnevet, amelyet “gótikusnak” de sűrűbben dark wave-nek hívtak. A zene hidegsége, magába fojtott extázisa és feszültsége, kiszolgáltatottsága és távolságtartása valamint nem utolsósorban sötét romantikája az embereknek valahogyan ezt juttatta eszébe. A Sisters kb. 1984 óta ehhez igazította image-t és hangzásvilágát is. A tagok közül Eldritch-en kívül senki sem volt ilyen beállítottságú, viszont nagyon élvezték a zenéjüket, s mivel ők találták ki, tudták merre vihetik is el. Ez utóbbiban segített az 1984-ben beszállt Wayne Hussey másodgitáros is.
1985-ben jelent meg a zenekar első nagylemeze a First And Last And Always, ami hibátlanra sikerült. Itt minden megtalálható, amiből később meríthettek az utódok, de igazából kevés e szerint értékelni ezt a lemezt, mert egy igazi klasszikussal állunk szembe, amelyen az elmúlt évtizedek csak nemesítettek. Másfél évtized múlva meghallgatni ezt a lemezt még mindig élmény, s igazából e hangokban rejlik annak a kulcsa, hogy miért lett a zenekarból egy nagy legenda a későbbiekben, minden kétséges dolga ellenére.
E lemez után ugyanis Hussey a tagokkal új zenekart alapít (The Mission), hogy a Sisters-ben szerzett tapasztalatait pénzbe ölje, de Eldritch kétszer is ráver, egyszer a Sisterhood Gift-jével, illetve azzal hogy a zenekar következő lemeze a Floodland (1987) invenciózusabb lesz, mint a The Mission soralbumai. Az új albumon a hangsúly az elektronikán és Eldritch énekén van, valamint Patricia Morisson basszusgitárjátékán, ennek ellenére az “ártér” romantikusan apokaliptikus, mégis személyes szimbóluma, illetve az ehhez illesztett új zenei eszközök a magára maradt főnököt igazolják.
Ezután azonban nem lehet a zenekarról jót írni, 1990-es Vision Thing című albumuk hardrockpop hangzása bűn rossz lett, de komoly üzleti siker. A Sisters Of Mercy a mai napig létezik de nem adott ki új sorlemezt, sokat koncertezik, de szinte csak a megélhetésért. Legjelentősebb produktuma az 1992-ben kiadott Some Girls Wander By Mistake korai kislemezeket felölelő válogatásalbum, ami azonban e hihetetlen passzivitás mögött van, az néma érthetetlenség és persze már maga a legenda, amelyet csak gyengíteni tud Eldritch bácsi alultáplált koncertjein.

Bauhaus

1979-ben kijön az első kislemeze az ekkor még teljesen ismeretlen Bauhausnak, a Bela Lugosi’s Dead. Kevin Haskins, Davis Jay, Peter Murphy, Daniel Ash felállású formációról alkotott véleményt ez a dal döntően befolyásolta. Innentől ugyanis bármit csináltak, az újságírók már üvöltötték is: dark! gothic! Pedig a zenekar mindent megtett a továbbiakban, hogy ezt cáfolja. Nevüket a századforduló után tevékenykedő német képzőművészeti csoporttól vették, zenéjükben is inkább absztrakt, gyakran nyers és szürrealista ábrázolásra törekedtek, mint sejtelmességre, mégis…
Az első két nagylemezüket (In The Flat Field, Mask) hallgatva a rémület és masszív önmarcangolás hallatszik a hangfalakból. Néha vad dühvel ront rá a hallgatóra máskor meg csak poroszkál. A soron következő Sky Has Gone Out összetettebb, nehezen emészthető, elvont alkotás. Az ezt követő album (Burning From The Inside) felvételeinél Murphy vírusos tüdőgyulladást kap ezért nem akarja folytatni a munkát, de a kiadó nem engedi. A lemez meglehetősen eklektikusra is sikeredik ezért, a siker elmarad végleg. Ez, s a dolgokba való belefáradás vezet a zenekar feloszlásához. 1997-ben újra összeállnak, s kiadnak egy válogatásalbumot is Crackle - Greateset Hits címmel, valamint egy szépen kivitelezett anyagot Gotham címmel, amely azonban csak élő megmozdulásokat tartalmaz. Aztán mindenki járja újra a maga útját. A legenda azonban a Bauhaus sajátos dark wave legendájáról a mai napig tartja magát. És így mindenki jobban is jár.

Christian Death

1981-ben összeállt négy los angeles-i fiatalember, hogy egy lemezt felvegyenek aztán feloszoljanak. A néven nem sokat gondolkodnak, elferdítik a Christian Dior márkanevet egyik kedvenc témájukra, így lesz a nevük Christian Death. Mindnyájan érdeklődtek az okkultizmus, (fekete)mágia, necromantia, illetve olyan művészetek iránt, amelyek érintve voltak ezekben a témákban. Rozz Williams (ének) ismeretséget kötött egy Valor nevű sráccal, aki ekkor már koncertezett POMPEII 1999 nevű apokaliptikus performance-okat bemutató csoportjával. Ők ketten voltak felelősek a Christian Death image-áért, szövegeinek okkult kiélezettségéért, részben a zenéért is. Williams David Bowie-ért és az art-rockért rajongott, míg Valor a Black Sabbath-ért.
Ilyen háttér után jelenik meg a tömény elkárhozottság-szagú debütáns Only Theatre Of Pain 1982-ben, s ezzel megszületik a goth zene első igazi klasszikusa. Valor elégedetlen az anyaggal, többet szándékozott kihozni a koncepcióból. Az anyag azonban sikeres, ezért a zenekar nem oszlik fel, sőt európai turnéra indul, mely azonban balul üt ki, s hogy haza tudjanak utazni, felvesznek egy újabb lemezt, amelynek a koncepcióját már a teljes tagnak számító Valor adja meg. Ezen a lemezen Williams mellett vokálozik Gitane Demone nevű hölgy is, aki boszorkányvinnyogásra emlékeztető hangjával a legjobban befolyásolja majd a műfaj nő karaktereit Siouxsie Sioux mellett (egyébként jazz énekesnek készült). Ez a lemez Catastrophe Ballet címmel jelent meg 1984-ben; itt a zenekar nyit szövegi téren az asztrológia, filozófia és kicsit a politika irányába is, és a hangzást is masszívabbá teszik. Jó évek következnek a Christian Death-re, jó lemezek (1985-ös Ashes-t még mindenképpen ajánlom) és még jobb koncertek. A zenekart azonban széthúzza Valor és Rozz Williams egyre különböző egyénisége, s ezért 1986-ban Williams kivált a zenekarból. Míg Valor a Christian Death-szel egyre politikusabb, az Egyházat, kereszténységet támadó hangnemben kritizáló lemezeket készített, nem tudott felvonultatni a másik oldalon semmit sem, hacsak nem a “hús bűnének” és szextől, drogoktól bomlott agyának minél nagyobb imádatát. 1992-ben a goth zene második hullámának köszönhetően Williams újra alakított egy Christian Death-t, míg Valor is működtette a magáét, lényeges produkciót azonban egyik sem tudott már létrehozni. 1998-ban Rozz Williams öngyilkos lett, felakasztotta magát, Valor pedig abszolválta, hogy néhány korábbi ötletével és Trent Reznor hathatós segítségével milyen jól befutott egy Marilyn Manson nevű szerencsétlen majom.

Fields Of The Nephilim

“A légkör most/ Sűrűbb mint a vér / Gyehennából ide / Egy adag bűn / Már tanyánk lett /Mi! / A nephilim…” – ezekkel a szavakkal definiálja létüket debütáns EP-jükön a FOTN énekese, Carl McCoy. Henoch apokrif apokalipszise szerint az angyalok párosodtak a Föld legszebb asszonyaival, s e nászból születtek a nephilimek, akik “igazságtalanságot, romlást hoznak” a világra.
A Nephilim két soron következő kislemezzel kereste a hangját, amit az első nagylemez idejére, a Dawnrazor-re (1987) meg is talált. Ezt a lemezt uralja egy nagyon nyers, erős gitárhangzás, amit nem lehetne goth-nak nevezni elsőre, mint inkább “abból táplálkozónak” (nagy kedvenc volt a Killing Joke és a The Sisters Of Mercy a zenekartagoknál). McCoy és a gitáros, Peter Yates érdekelve volt az okkultizmus és az ezotéria területén, Austin Osman Spare, Aleister Crowley és néhány szimbolista költő, valamint más XX. század eleji okkultista, illetve a fiatal kora óta szeretett Lovecraft művei által. Ha nem is a legjobb helyen kezdték el ezekkel a szellemi keresést, ugyanakkor az is igaz, hogy sajnos nehéz megkerülni a fenti szerzők műveit azoknak, akik a mágia felé tesznek határozatlan lépéseket. A Nephilim egész tevékenysége egy naiv tapasztalatlanságot, vagy még inkább egy kapaszkodást fejez ki az evilági létezésből, a természetfeletti felé, érzelmi alapokról indítva, aminek legjobb lenyomata a soron következő The Nephilim (1988) című album. Erre a lemezre teljesen igaz még, hogy McCoy és maga FOTN sem a negatívumok elmélyítéséért használta ezeket az okkult teóriákat („Last Exit For The Lost”, „Love Under Will”, „Endemoniada”, „The Watchman”, stb.). Jellemző erre a korszakra egyfajta természetfelettivel szembeni naivitás, s ezért pozitívan értékelhetőek ezek az anyagok ma is. Sőt, elmondhatjuk, hogy saját műfaján (rock) belül az egyik legjobb minőséget képviselik e tekintetben, figyelembe véve a nagyon is adott határokat, még akkor is, hogyha ezt a naivitást egy nem túl pozitív továbblépés váltotta fel idővel.
Bár a lemez jó kritikákat kapott – pályafutásuk legjobb albuma ez - az igazi áttörést az 1990-es Elizyum hozta meg. Ezen a ponton a zenekar meglassul, terjengősebbé válik, és feltűnnek sablon rock elemek is a zenében. A lemez a lélek halál utáni utazását akarja bemutatni egészen a megnyugvásig, keverten archaikus és okkult sémák szerint. A jó koncertek (melyeket jól összegzett a zenekar az Earth Inferno albumon) ellenére a színfalak mögött McCoy túl komolyan veszi magát, s ez vezet végül a zenekar feloszlásához. A megmaradt tagok Rubicon-jának középszerű produkciói, valamint McCoy Nefilimjének reménytelen dolgai nem tudják feledtetni az eredeti zenekart. A zenekar összeáll újra az évezred végén és 2002-ben lemezzel jelentkezik Fallen címmel, a lelkes rajongók nagy örömére.